Az anyagtudomány előadások meglehetősen fárasztóak tudnak lenni. Vagyis a jó szó lehet inkább az "álmosítóak" lenne. Hétfőn délután kettőkor már nem sok elvetemültnek van ereje teljes odafigyeléssel még egy anyagtud előadást is végigülni. Az I épület előadóinak szellőzése amúgy sem mondható tökéletesnek. Köszönhetően az aznap esti számtud zárthelyire való felkészülésnek a tegnapi még a szokásosnál is álmosítóbb előadás volt, így Imivel kimentünk a szünetben egy kicsit a friss, esőillatú levegőre. Már amennyire ez Budapesten elérhető.
Az I épület egyik bejárati ajtaján egy rossz minőségben kinyomtatott lap közepén egy fekete-fehér kép egy csúnyácska, köpcös, munkásruhába öltözött, kopaszodó emberről. Olyan mint az ilyen "eltűnt" lapokon szokott lenni a filmekben. A nagy különbség csak annyi volt, hogy itt az "eltűnt" feliratt helyett szép cirka betűkkel "Elhúnyt" volt írva. Az első benyomásom az volt, hogy ez egy nagyon rossz vicc. Elolvastam a kép alá nyomtatott szöveget is. Mély sajnálattal tudatjuk, hogy xy-t, a valamilyen vállalat dolgozóját is elérte az elkerülhetetlen végzet. Nem biztos, hogy pontosan ugyanez volt leírva, de a mondat vége: "dolgozóját is elérte az elkerülhetetlen végzet." biztosan így volt. Ezt hangosan felolvastam magamnak. Majd mégegyszer gúnyosan kihangsúlyozva a végét Iminek is. Aztán továbbolvasva a szöveget összesen vagy négy helyen találtam eléggé szembetűnő helyesírási hibákat. Nagyon elkeserített a dolog. Iminek csak úgy fogalmaztam, hogy "mekkora gáz", hogy nem képesek szerencsétlennek egy normálisan megszerkesztett lapot kitenni. Aztán tovább gondolkoztam rajta.
Ő volt az első ember, akivel találkoztam az egyetemen a hallgatókon kívül. Életem első egyetemi napján mindenki izgatottan várta a programozás tárgy oktatóját. Nem tudtuk hogy néz ki. 200 izgatott egyetemista ült az IB027-es teremben ami elég nagy alapzajt eredményezett. Egyszercsak a tábla melletti bejáraton egy köpcös, kopaszodó, kicsit furán járó ember lépett be. Munkásruhában volt. Lassan besétált a terem közepére. Nem nézett ránk, de ahogy közeledett a terem közepe felé, úgy csendesült el teljesen az embertömeg. Mire megállt, már teljes volt a csend. Még mindig nem nézett ránk. Mint ha ott se lennénk. Csak az ablakot nézte. Egész pontosan nem is az ablakot, hanem a redőnyt, ami be volt akadva, így nem lehetett lehúzni. Pár másodpercig nézte, majd ugyanígy kisétált a teremből. Ekkor egyre több ember jött rá, hogy az előadó valószínűleg nem ő lesz. Ez a karbantartó nem sokkal később egy munkatársával visszatért a terembe. Egy hosszú pálcával próbálták megjavítani a redőnyt. Nem érték el. Behoztak egy létrát is. Negyvenöt perc alatt elég sok próbálkozás után, de megjavították a redőnyt. Így a második előadáson már láttuk a projektoros vetítést is.
Ezt az embert ekkor láttam utoljára. Azóta egyszer sem láttam az egyetemen. Nem tudom a nevét. Nem tudok róla semmit. Annyira emlékszem erről a "gyászlapról", hogy 47 hét éves volt. Ekkor érte el az "elkerülhetetlen végzet".
