2013. április 2., kedd

Térképeink


A második világháborúban egy magyar alpesi vadászegység hadnagya kiküldött néhány felderítőt a vad, hófödte hegyekbe. Hamarosan nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, és a felderítő csapat nem tért vissza. A hadnagynak súlyos lelkifurdalása volt, hogy a halálba küldte az embereit, ám azok néhány nap múlva épségben visszajöttek. Elmesélték, hogy a nagy hóban teljesen eltévedtek, és már várták a halált. Egyszer csak egyikük észrevette, hogy a hátsó zsebében van valami ronggyá gyűrt papírféle. Kiderült, hogy egy térkép. Nagy nehezen sikerült azonosítaniuk, hol vannak. Sátrat vertek, és valahogy kibírták a havazás végéig. Akkor elindultak, és bár a térkép néhány helyen nem igazán volt pontos, szerencsésen visszataláltak. A hadnagy elkérte az életmentő térképet, hosszan nézegette, és megdöbbenve látta, hogy nem az Alpok térképe, hanem a Pireneusoké. 

/Mérő László - Az érzelmek logikája/

a nyavalyás egy dollárért mást gondolunk

"... egyszer a Yale egyetemen a rendőrség nagyon brutális módon vert szét egy diáktüntetést. Ekkor egy egyetemi kurzuson azt a feladatot adták a diákoknak, hogy írjanak egy dolgozatot a rendőri akció védelmében. A diákok morogtak, mert szerintük a rendőrség fellépése védhetetlen, de aztán csak elvégezték a feladatot. Utána kaptak egy kis pénzt is érte, volt, aki csak jelképes ötven centet, volt, aki húsz dollárt, és voltak, akik valamilyen közbülső összeget, véletlenszerűen. A legközelebbi kurzuson pedig azt kérték, hogy a diákok írják le a saját véleményüket a rendőrségi magatartásról. Az eredmény egészen döbbenetes volt: minél kevesebb pénzt kapott valaki azért, hogy érveljen a rendőri akció mellett, annál jobb lett róla az utólagos véleménye.
Akik húsz dollárt kaptak, azoknál egyik kísérletben sem alakult ki kognitív disszonancia. Nyilvánvaló volt számukra, hogy azért csinálták, amit csináltak, mert kellőképpen megfizették őket érte. Akik viszont csak egy dollárt kaptak, azoknak ez a magyarázat nem állta meg a helyét. Bennük kognitív disszonancia alakult ki, mert nyilván nem azért a nyavalyás egy dollárért mondtak, vagy írtak olyat, aminek az ellenkezőjét gondolják, hiszen ők alapjában becsületes emberek. A kognitív disszonancia feloldásának legegyszerűbb módja az volt, ha meggyőzik magukat arról, hogy valójában azért mondták, amit mondtak, mert többé-kevésbé úgy is gondolják. (...) néhánynak azt sorsolták, hogy egyáltalán ne kapjon pénzt. Ezek a diákok is megírták a dolgozatot a rendőrség védelmében, de a véleményük ugyanolyan negatív maradt, mintha húsz dollárt kaptak volna. Náluk nem jelent meg semmilyen kognitív disszonancia, ők egyszerűen csak elvégeztek egy utálatos szemináriumi feladatot, nem először és valószínűleg nem is utoljára."
/Mérő László - Az érzelmek logikája/

Bolhák Európa szívében

Ha egy csomó bolhát beteszünk egy dobozba, nem érzik jól magukat és igyekeznek kiugrani. Csakhogy a doboz tetejére egy üveglapot teszünk. A bolhák előbb-utóbb megtanulják, hogy fölösleges ugrálniuk, úgysem juthatnak ki. Egy idő után már nem is próbálkoznak, akkor sem, ha az üveglapot eltávolítjuk.
(...) Seligmanék könyvükben a csoportos tanult tehetetlenség felfedezését bemutató részt így fejezik be: "Lehet, hogy komplex szervezetek vagy akár egész kultúrák, társadalmak esetében is beszélhetünk tanult tehetetlenségről?" Ezt a kérdést nyitva hagyták, de a világnak ezen a közép-kelet-európai részén nem nehéz magunkra ismerni benne.
Nekünk, magyaroknak Seligman személyes példája is rendkívül tanulságos. Mi itt állunk ötszáz év tanult tehetetlenségi tréning után. Csakhogy mára az üveglap eltűnt a doboz tetejéről. Itt az ideje, hogy kövessük Martin Seligman példáját, és mi is felfedezzük a tanult tehetetlenség után a tanult optimizmus lehetőségét is.
A darwini evolúció ezt nem fogja kikényszeríteni. Ha ötszáz évig sikeresen túléltünk így, az azt mutatja, hogy túl lehet élni a jelenlegi hozzáállásunkkal is. Ottlik Géza írja: "A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak." Azóta a Szovjetunió is eltűnt a térképről - most lehetőségünk van egy nem darwini evolúció elindítására, és ez csakis rajtunk múlik.
/Mérő László - Az érzelmek logikája/